...Meleg, tavaszi napfény süt. A mező minden fűszála az ég felé nyújtózik, hogy a hosszú, esős idő után megszáradjon, sütkérezzen. A harmatcseppek csillannak, mintha megannyi aró kis gyémántot szórtak volna szét. Néhány cseresznyefa ágán bontogatják szirmaikat a rózsaszín kisvirágok. Néhányat elcsal magával a szellő, felrepti a magasba, s ott együtt táncra kélnek. Apró katicák röpködnek, s néha-néha megpihennek, s a friss harmatból szürcsölnek és erőtnyernek.
       Eljött a tavasz, a táj feléled. A napsugarak elűzték a zord, hideg, téli fellegeket, azok most máshol keresnek maguknak menedéket.
       Egy lény sétál a mező közepén; angyal talán. Hosszú gesztenyeszín-hajába kap a a szél, s megcsillogtatja a nap ezer sugarában. Fehér ruhácskája lazán súrolja kecses, hosszú lábait. Néha megáll, körülnéz;teggerkék szeme körbejár a tájon. Aggódó pillantásokkal tekint a messzeségbe. Vár és vár. Egészen gondolataiba merült. Vajon szerelme gondolt e rá? Hiszen, réges rég nem látta Őt. Mégis, szorongással várta az egyre közeledő pillanatot.
        Egyszer csak megakad valamin a szeme. Abban a pillanatban, hogy megbizonyosodik arról, hogy amit lát, valóban az, amire várt, futni kezd. Szalad, szalad míg egy pillanatban megtorpan, és vár.
       Magas alak tűnik fel, széles vállú, magas fiatal. Bronzszínű bőrén azonnal feltűnik csillogó, gyémántfehér mosolya. Fekete haja a napfényben kék árnyalatban játszik.
       Megindul, meglódul és meg sem áll, míg a tündéri lányig el nem ér. Derekánál fogva felkapja, egészen magasra emeli. A lány karjait a fiú vállára támasztja. Aztán a földre állítja a lányt, akár csak egy törékeny kis porcelánbabát.
       Egymással szemébe néztek. Hosszú idő után újra. Egészen közel húzza a fiú magához szerelmét, és ujjait gyengéden a nyakához érinti, s simogatja selmyes bőrét.  A lány még mindig a fiú arcát nézte. Biztos lehet benne, hogy Őt szereti? Hogy önmagárét szereti? Vagy csupán ezt a testnek nevezett páncélt, ami igazi énjét rejti. A gondolat, hogy a fiú csupán a testet szereti, amiben él, megőrítette. Szerette a fiút, belehalna ha nem lehetne vele. Szerelme viszonzásra talál, ugyanakkor még ebben sem biztos. Éjszakánként forgolódott, aludni nem bírt. Alig beszélgettek, ugyanakkor mégis sokat. A lány mindig úgy érezte, a fiú lelke szól hozzá, s megérinti őt. Csendes pár voltak. néha nyomasztóan csendesek.
        A fiú észrevette, hogy e csodás teremtés valahol egész máshol jár. Feljebb csúsztatta kezét, a lány arcát tenyerébe helyezte. Lassan lehajolt, s ajkát a lány ajkaihoz érintette. A kettőjük szája szerelmes, forró csókban olvadt össze. Mikor kibontakoztak egymás öleléséből, a lány kézen fogva vezette a fiút a közeli fához. Leültek, s egymás szemébe néztek. A lány fojtott hangon szólalt meg:
        -Caleb, Te engem szeretsz, vagy csupán ezt a testet?
A fiú meglepődött.
        - Cora, hogy kérdezhetsz ilyet? Szeretem a tested és a lelked együtt. Az tetszik aki vagy. Olyan kevesek egyike vagyok, aki olyan tökéletes nőt talált mint te vagy. Egy valamit jegyezz meg. Nem csupán az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. NEm csak a szemed ami szép, hanem az, ahogy vele nézel. Szavaid nélkül ajkaid átlagosak. Beszédeddel gyönyörűvé válnak. Nem a tested tetszik, hanem az, ahogy használod, ahogy szeretsz, s vele hogyan érintessz. Ezt szeretem én.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.