Hogyan is lehet, hogy két lélek, ami létezni nem tudott egymás nélkül, most külön-külön lézeng a nagyvilágban. Olyan párt keres magának e két kis magányos, amilyet, tudja, úgynsem talál többet. Akármilyen hasonlóságot vél találni a másikban, végül mégis rájön, hogy az ő rokonlelke máshol van. El nem szakítható kötelékük lassan feszülni kezd. Keresik a magukhoz valót, ám elfelejtik régi önmagukat, s vele régi emlékeiket, s olyanokat, akik egykoron nagyon közel álltak hozzájuk. Soha nem lesz olyan hozzá hasonló, ami feledtetni tudja azt, hogy volt valaha egy hozzá nagyon közel álló lélek. 

De akármennyire is abban a hitben él, hogy a hozzá hasonló jobb neki, napok, hónapok, és talán évek mulva rá fog jönni, hogy mennyire hiányzik a különbözőség. Az, hogy ne legyen ugyanaz a véleményük. Az eltérő nézetek hiánya fogja pedig a legnagyobb hiányt okozni, ha még ezt magának soha nem vallja be.

Ám, ha egyszer erre mégis rájön, kétségbeesetten keresi majd azt a hozzá illő lelket, azt akit rég elveszettnek vélt.

Talán, az idő ráébreszti egy kicsit arra, hogy a régi emlékeket nem törölheti el, mégha akarja is. Rájön, hogy mindez az életéhoz tartozik. Az együtt töltött percek, órák, napok. Az éredemesség szikrája sem lobban fel, hogy ezt valóban is el kéne törölni. Ráadásul olyasféleképpen, hogy a legkedvesebb rokonlelke, már a saját létezésének fontosságát is egy pillanat alatt kétségbe vonja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.